A vállalati gazdaságtan, az üzleti és szervezeti menedzsment kérdéseivel foglalkozó tankönyvek széles tárházát nyújtják a tervezésre, stratégiai tervezésre és a stratégiai menedzsmentre vonatkozó meghatározásoknak. Ezek megértése azonban a legtöbb esetben erős absztrakciót kényszerít a témával foglalkozókra, hiszen egy mesterséges, mondhatni „megálmodott” rendszert leíró meghatározásokkal van dolgunk.
Persze ezeket meg lehet tanulni, be lehet magolni és ahhoz sem kell különösebb képesség, hogy valaki a számonkérés alkalmával visszamondja őket. A megértésük azonban már nehezebben megy. A tervezés, a stratégiai tervezés és a stratégiai menedzsment (és persze folytathatnánk…) fogalmi kialakulását a témában publikáló szerzők nagy része történelmi-történeti analógiákon keresztül világítja meg, miközben nincs tekintettel arra, hogy ezen fogalmak kölcsönösségének alapja maga a tervező tevékenység, vagyis a jövőbeni cél elérését szolgáló cselekvések és döntések összessége. Jellemző, hogy általában kevés gondolatot szenteltek a tervezés tágabb értelmezésének, vagy más tudományág oldaláról való megközelítésének.
Az International Review of Strategic Management (Vol.2No.1.,1991) című kiadványgyűjteményben a szakma egyik legnagyobb neve, Igor Ansoff is belátta, hogy a stratégiai menedzsment elméletét sok támadás érte, elsősorban a gyakorlati, alkalmazói oldalról. Ezek elsősorban azt vetették az elméleti kutatók szemére, hogy sokszor a valóság, vagyis a vállalatvezetés empirikus ismerete hiányában alkották meg teóriáikat, melyeket aztán szépen „ráerőszakoltak” a működő, gyakorlati modellekre.
Nem tartom célravezetőnek a stratégiai tervezés „mainstream” elméleti megközelítését, amely az empirikus tapasztalatok elméletbe rendezését végzi. Miért nem? Mert a megismerésen alapuló elméleti modell kialakítása szükségszerűen megkésve követi a valóságos helyzetet. Ennek veszélye akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a múlt egy pontján rögzített „körülményekre” reagáló elmélet a jövőben penetrál a gyakorlati vállalatvezetésbe, szükségszerűen idejétmúlttá téve a valós helyzetre egyébként gyorsabban reagáló szakmai koncepciókat.
Az itt említett időparadoxon problémáját természetesen a szakma is ismeri, de hogy ők mennyire másképp állnak hozzá, arra példa Tari Ernő optimista interpretációja: " ...ezt követően az elmélet és a gyakorlat egymást áthatva, kölcsönös meghatározottságában fejlődnek oly módon, hogy egyes időszakokban a stratégiai elmélete szalad előre a vállalati gyakorlathoz képest, más periódusokban viszont a tudatos vállalatpolitikai kezdeményezések mutatnak irányt az elméleti koncepcióknak."
A pusztán idealisztikus megközelítésen alapuló vállalati tervezési és vezetési elméletek egysíkúságának még ezernyi kérdést szegezhetünk. Milyen szerepe lehet egy embernek egy több tízezer főt foglalkoztató vállalat vezetésében, ha ismerjük azt a bizonyított etológiai tényt, hogy egy ember maximum 10-20 fő irányítására képes? Mennyi súlya van döntéshozatalban, ha ismerjük a Neumann és Nash által megalapozott játékelmélet döntéshozatali modelljeit? Képes-e egy ember a fiziológiai értelemben vett „befogadóképességét” meghaladó információkkal kapcsolatos döntésre? Ismerjük-e, vizsgáltuk-e a konstrukciós és reprezentációs képességek kapcsolatát a tervező tevékenységgel? Melyek azok a szervezeteket feszítő konfliktusos tényezők, melyek befolyással vannak a munkavégzés minőségére, volumenére?
Azt hiszem, hogy ez a néhány – a teljesség igénye nélkül felsorakoztatott - példa is elegendő a stratégiai tervező tevékenységgel kapcsolatos rendszerelméleti problémák megvilágítására.
A darwini evolúciókutatás egyik hatalmas eredménye, hogy a tudományos vizsgálat középpontjába helyezte a szervezetek (organizmusok és struktúrák) történeti fejlődését, valamint felismerte, hogy az organizmusok alkotóelemeinek vizsgálata igazolhatja az egészről alkotott ideát. Egyszerűbben: az egészet definiáló elméletet nem lehet létrehozni a részek vizsgálata nélkül, a részekből viszont következtetni lehet az egészre. Csak a példálózás kedvéért; nehéz nem észrevenni a vállalatok állandó vetélkedése és az egyazon ökológiai fülkében élő organizmusok szelekciós „harca” közötti hasonlóságokat.
Úgy gondolom, hogy a tervező tevékenység csak akkor válik megismerhetővé és csakis abban az esetben képes hatékonyan támogatni a szervezeti-vállalati döntéshozatalt, ha a vizsgálata során elemeire bontjuk és élünk mindazokkal a tudományos eszközökkel és vizsgálati módszerekkel, melyeket más tudományágak alkalmaznak.
Épp ezért, a következő posztban a tervező tevékenységek biológiai hátterét és okait veszem górcső alá.
